Cófalvai barátaink vendégül látása

Immár 4. alkalommal jöttek hozzánk vendégek Cófalváról, a testvértelepülésünkről. Próbáltuk a rendelkezésre álló időt érdekes programokkal feltölteni úgy. hogy közben maradjon idő a beszélgetésekre is. Néhány ízelítő a programokból:

• Borkóstolóval egybekötött üzemlátogatás a CezarWinery Kft-nél
• Veszprémi városnézés
• Egy szabad délelőtt Keszthelyen
• A zalakarosi fürdő szolgáltatásainak kipróbálása.

Ezen eseményeken kívül minden este közös beszélgetések voltak, vasárnap délután és este Kovács Ottó látta vendégül a csapatot pincéjénél. Szombaton este volt a már hagyományossá vált ünnepi vacsora, amit műsorok követtek, majd egy közös buli következett. A műsorblokkban radai amatőr néptáncosok mutatták be tudásukat. Itt olvasta fel Anda Zoltán jegyzetét, melyben felelevenítette e kapcsolatot létrejöttétől napjaikig. A jegyzet szövege:

Kedves erdélyi barátaim, tisztelt vendégek!

Nem beszédet szándékozok most felolvasni. Kényszert éreztem magamban, hogy tollat fogjak, és leírjam, hogyan alakult ez idáig Cófalva és Nagyrada testvértelepülési kapcsolata. Hét éve kezdődött, és arra gondoltam, hogy ez már annyi idő, hogy néhány gondolatot papírra kellene vetnem. Az én szerencsém az, hogy ezt meg is tudtam tenni, az Önök pechje pedig az, hogy most ezt a jegyzetet végig kell, hogy hallgassák.

Úgy kezdődött, hogy Cófalván néhányan arra gondoltak, hogy  a több évtizedes elzárásból  - amit a múlt rendszer politikája okozott -  ki kell mozdítani a falut. Példaként ott volt a közeli Lécfalva, akik már több éves kapcsolatot ápoltak a magyarországi Zalamerenyével. Az ötletet tett követte,  és 2006-ban Ernő bácsiék eljöttek a lécfalviakkal  Zalamerenyére abban a reményben, hogy sikerül egy testvértelepülési kapcsolat  kialakításának első lépéseit  megtenni.  A zalamerenyei ünnepségen találkoztak néhány meghívott nagyradaival, köztük az akkori alpolgármesterrel Kövessy Dezsővel  is.  Nyilván ezeket a tényeket  én csak hallomásból tudom, lehet, hogy nem is voltam teljesen pontos. Viszont a történet további eseményeinek már szereplője voltam.  Egy testületi  ülésen említette a Dezső, hogy egy erdélyi falu testvértelepülést  keres, és elmondta az előbb említett történetet. Amikor meghallottam, hogy Cófalva ez a falu, azonnal tudtam, hogy melyik településről van szó, hisz előtte sokszor jártam Kovásznán, így már kívülről tudtam, hogy ha Szentivánlaborfalva  után a bákói útról jobbra elfordulunk, Réty, Cófalva, Barátos és Páké után Kovászna következik.

Ezek után a testület megbízott bennünket, azaz a Dezsőt és engem, hogy  a cófalviak meghívására látogassunk el falunapjukra, és tárgyaljunk a testvértelepülési kapcsolat részleteiről. Hogy mi történt 2007 augusztusában, arról csak címszavakban:  alig éjfél előtt érkezünk, szíves baráti fogadtatás, mintha már régóta ismernénk egymást,  a Dezső autója – amivel mentünk - nem indul.  Kirándulás a  Szent Anna tóhoz,  falunap, diszkó, olyan ünnepi kavalkád, és vendégszeretet, amit  ennyi év után már többen el tudnak képzelni. És természetesen megbeszéltük, hogyan tervezzük  a leendő  kapcsolatot. A slusszpoén persze az volt, hogy a Dezső autóját nem tudták megjavítani, így úgy vontattak bennünket haza, ez nekem roppant mulatságos volt, nyilván a Dezsőnek nem annyira.

2008. júliusának egyik napján már izgatottan vártuk vendégeinket, remélve, hogy jól fogunk vizsgázni vendéglátásból, vendégszeretetből.  Ezen a találkozón történt az együttműködésünk írásba foglalása is, pecsétekkel, aláírásokkal szentesítve. Bemutattuk falunkat, a szőlőhegyet, falunapot tartottunk, ahol mindenki megkóstolhatta a helyben parázson készített kürtös kalácsot, melyet a hozzáértő cófalvi asszonyok készítettek a férfiak bábáskodása mellett. Fürödtünk a zalakarosi strandon, és az a pár nap pillanatoknak tűnt. Emlékszem, amikor megérkeztek vendégeink, és üdvözöltük egymást, az Incze Dezső fáradt és számomra szigorú tekintete bennem azt az érzést keltette, hogy vajon tudunk e olyan élményeket, impulzusokat adni egymásnak, ami által kialakul egy tartós baráti kapcsolat a két település lakói között. Amikor az első találkozás után búcsúztunk, és a Dezsőt megölelve láttam a könnyes tekintetét, már tudtam, hogy jó úton haladunk.

2009-ben a mi első erdélyi látogatásunk is hatalmas élményt jelentett.  Abban a szerencsében volt részünk, hogy 2009. augusztus 1-én részt vehettünk a nyergestetői csata 160. évfordulóján tartott ünnepségen. Itt egy pillanatra meg kell, állni, hogy mire emlékeztet és  mit szimbolizál Nyergestető:  emlékeztet a 1848–1849-es magyar szabadságharcra, amelyből a székelység derekasan kivette részét. Nemcsak a szülőföldjét védte, nagy anyagi és emberáldozatokat vállalva, hanem a maga szabadsága mellett az egyetemes magyar szabadságot is, aminthogy ezt tette évszázadok során korábban, majd a forradalom leverése után is. Ezzel vált a Nyergestető szabadságharcunk emlékezetének színterévé, szimbólummá.  Továbblépve a programjainkon, megismertük Cófalvát és környékét, voltunk  a kisborosnyói történelmi emlékparkban, ahol Damó Gyula bácsi tartott nekünk emlékezetes történelemórát, voltunk Csomakőrösön, ahonnan a nagy világutazó Kőrösi Csoma Sándor indult, Zágonban ahol Mikes Kelemen élt egykor. És a történelem folyamatosan a nyomunkban volt, hisz ellátogattunk Kézdivásárhelyre, ahol Gábor Áron öntötte az ágyúkat a 48-49-es forradalom alatt, voltunk a csernátoni tájmúzeumban, a törcsvári kastélyban és Brassóban is.  Láttunk szép tájakat, városokat, de mindannyiunk legemlékezetesebb élménye, a cófalviak vendégszeretete volt, így nehéz szívvel indultunk hazafelé. Hogy azért mégse érjünk olyan gyorsan haza, meg-meg álltunk úgy óránként, de ezen alkalmak nem mindenkinek jelentettek ott, akkor vidám perceket. A több embert elérő hasmars ellen kitűnő orvosságnak bizonyult a köményes pálinka. Ezt a gyógyszert aztán többen nagyobb adagokban szedtük.

Ezek a látogatások azóta is folyamatosan sorra kerülnek minden nyáron. Páros években mi várjuk a cófalviakat, páratlan években pedig  mi utazunk. Mindkét falu közössége megpróbálja bemutatni  szűkebb és tágabb környezetének természeti és épített szépségeit, és természetesen kulturális, sport és szórakoztató programokat is szervezünk, hogy jó vendéglátókhoz méltóan biztosítsuk vendégeinknek a kikapcsolódást, az élményeket. Így mi nagyradaiak megismerhettük  Erdővidéket, ahol többek között voltunk Benedek Elek  házánál Kisbaconban, vagy a Boldvai vashámornál, ahol Gábor Áron vaságyúkat öntött a forradalom elején. Itt ismerkedtünk meg Kisgyörgy Zoli bácsival, akinek szinte minden fáról vagy bokorról volt egy története, megtudtuk azt is, hogy mi a cekapeccezés (az idő rövidsége miatt erre most nem térek ki).  Elmentünk a történelem egy jelentős helyére az Ojtozi-szoroshoz, amihez nagyon sok történelmi esemény kapcsolódik (pl. a tatár sereg egy jelentős része itt zúdult az országra, vagy az I. vh-ban a magyar és román seregek között dúlt itt véres ütközet). Megnéztük Sepsiszentgyörgy nevezetességeit, voltunk a Székely Nemzeti Múzeumban. Tavaly jártunk a Gyimesekben, ahol többek között láthattuk Gyimesbükkön a régi Magyar Királyi Államvasutak legkeletibb őrházát, ami most egy mini-múzeum, vagy a Rákóczi-vár romjait.  

Természetesen mi is próbáltuk bemutatni környékünket, így  voltunk Zalakaroson, Keszthelyen, Szigligeten, Nagykanizsán, bemutattuk a Kis-balaton környékét (Kányavári sziget, Kis-balaton ház, bivalyrezervátum), jártunk Zalaegerszegen (falumúzeum, TV-torony), voltunk a Parlamentben.

Találkozóink alatt nagyon sokat tanultunk egymástól, mi megtudtuk hogyan kell készíteni a kürtös kalácsot, megmutatták a cófalviak hogyan kell előkészíteni a kecskehúst még azelőtt, mielőtt a bográcsba kerül. A megoldás egyszerű, az állatot elméltatása előtt végig kell kergetni a falun, így a húsa sokkal porhanyósabb finomabb lesz. Természetesen mi is adtunk példákat, amelyekből érdemes tanulni. Megmutattuk hogyan kell úgy átadni egy ajándékot, hogy mégsem adjuk át, majd végül mégis átadjuk, így okozva többszörös örömet a megajándékozottnak.

Aztán  összemértük erőinket fociban, műsorokkal szórakoztattuk egymást, voltak hajnalig tartó bulik, de ami talán a legfontosabb, sokat beszélgettünk, megismertük egymást. Baráti kapcsolatok alakultak ki, amelyek nem korlátozódnak az évnek arra a néhány napjára, amit együtt töltünk. Természetesnek tartjuk, hogy szilveszterkor, vagy egy jelentősebb ünnepen felhívjuk egymást, jókívánságainkat fejezzük ki, vagy csak érdeklődünk a barátaink hogyléte felől.

Annak pedig kiváltképpen örülök, hogy a kapcsolatban részt vettek és részt vesznek a fiatalabb generáció képviselői is. Ők a találkozások alkalmával a legfontosabb szempontnak tekintik a hatékonyságot, azaz holmi felesleges alvással nem szokták drága idejüket elpazarolni, így 5-6 óra alvással - a 4-5 nap alatt összesen-, hatékonyan járulnak hozzá e testvértelepülési kapcsolat megszilárdításához. Kívánom, hogy minél több fiatal vegyen részt ezeken a találkozókon, tekintsék ők is küldetésüknek e kapcsolat fenntartását.

A testvértelepülési kapcsolatnak egy nagyon szép szimbólumát, illetve kettőt avattunk fel az elmúlt években, először Nagyradán és tavaly Cófalván. Igen a székely kapukra gondolok, és ez a barátainktól kapott ajándék azóta is méltón díszíti településünket.  

Engem személy szerint mindig büszkeséggel tölt el, hogy egy székely falu Nagyrada testvértelepülése. Ez a kapcsolat rám is hatással van, önkéntelenül is keresem azokat a lehetőségeket, amelyek még jobban lehetővé teszik, hogy jobban megismerjem Székelyföldet, Erdélyt. Olyan könyveket olvastam az utóbbi években, amelyek Erdély történelméről szóltak, vagy amiket erdélyi írók alkotottak.  Baráti vagy munkatársi körben is lelkesen mesélek erről a kapcsolatról, a minap egyik történelem szakos kollégám megjegyezte, hogy jó nektek ott Nagyradán, hogy meg tudtátok valóstani  és életben tudjátok tartani e testvértelepülési barátságot, „ne hagyjátok abba”! 

Ennyit szerettem volna elmondani e kapcsolat eddigi történetéről, és remélem e história még sokáig folytatódik.